Magyarságkutatáson a Nemzetbiztonsági Szakkollégium két tagja

A Lakitelek Népfőiskola szervezésében 2017. október 08 - október 15. közötti időszakban  két szakkollégistánk, Pliska Virág és Polák Attila Dr. Kasznár Attila nb. őrnagy Úrral, a Terrorelhárítási Tanszék vezetőjével és Dr. Bács Zoltán György Úrral, a Terrorelhárítási Tanszék szakoktatójával részt vettek a Bodrogköz Értékfeltáró Kollégium néprajzi kutatóműhelyének munkájában, önálló kutatócsoportot alkotva. A Bodrogköz Értékfeltáró Kollégium a kutatott terület kulturális értékeinek feltárását tűzte ki célul.

Olvassátok sok szeretettel élménybeszámolójukat:

"Az első három nap folyamán Kenézlő községben végeztünk kutatást, amely Borsod-Abaúj-Zemplén megye Sárospataki járásában, Miskolctól közúton 70 kilométerre, keletre fekszik. Apró, de nem a legapróbb települések egyike, hosszú kőhajításnyira Pataktól, mégis külön világ, ahol a mindennapok egybefolynak és az ünnepnapok színei is csendesen, de folyamatosan fakulnak. A honfoglalás korában létre jött települést közel 1169 fő lakja. Az elmúlt 27 év alatt kiteljesedett a közműhálózat, de egyre kevesebb a fogyasztó. Az iparosok megfogyatkoztak, hivatalosan már egy fodrász sincs a településen. A faluban minden van: óvoda, iskola, könyvtár, orvosi rendelő (bejáró orvossal), Faluháza, három vallási közösséget is kiszolgáló r. kat. plébánia, görög rítusú katolikus, közösség és református gyülekezet, rendszeres istentisztelettel, igehirdetéssel, helyben lakó esperessel és görög keleti pappal, de a közösségek létszáma gyakorlatilag elenyésző. Az az elképzelés, hogy a „vidék” önfenntartó, ellátja magát a szükséges élelmiszerrel, már csak „városi legenda” a szó legszorosabb értelmében. A jelenlegi kenézlői lakosok többsége helyi születésű, ám vannak, akik házasság, munkavállalás, vállalkozás létrehozása miatt kerültek a településre. A faluban különösen fájó emlék a II. világháború után kényszermunkára, a Szovjetunióba hurcoltak sorsa. A település főterén külön emlékművet építettek nekik. A faluban a néprajzi kulturális hagyományok továbbvitele, mindennapi gyakorlata nem jellemző, az nem része a mindennapoknak és alig tudtak megnevezni néhány jellegzetességet. Ilyen volt a Tompa Mihály által megénekelt „Kenéz-lő – Vencel-lő” íjász esemény feltámasztása.

A kenézlőiek egyöntetű véleménye szerint a helyzetből kivezető egyetlen lehetőség, Magyarország mára egyetlen, még a II. világháborúban felrobbantott hídjának helyreállítása, ami visszakapcsolná a települést a regionális, országos és nemzetközi közúti és vasúti fuvarozási hálózatba.

A néprajzkutatással eltöltött hétköznapok befejező szakaszát, egészen pontosan 2 napot az észak-magyarországi régióban, a magyar-szlovák-ukrán hármas államhatár közelében található Lácacsékén töltöttük. Történelméről elmondható, hogy a település a szomszédos Láca, illetve Cséke nevezetű önálló települések egyesítésével, 1950-ben jött létre, azonban a kimondott egység ellenére a két fél lakosai a mai napig önálló faluként tartják számon a sajátjukat.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található bodrogközi határtelepülés népessége 2017-ben 334 fő. A kis faluban a magyar mellett kizárólag a cigányság jelenik meg, mint önálló nemzetiség. Elmondható azonban, hogy a lakosok arányait tekintve a romák abszolút többségben lakják a települést. A magyar származású lakosságot mindösszesen kettő 80 éven felüli idős férfi, valamint szinte kizárólag nyugdíjas korú özvegyasszonyok alkotják. A népességszám 1941-ben még 1484 fő volt, amely az 1870-től megtalálható adatok alapján a falu történelmének legmagasabb értékét jelenti. Az 1940-es évektől kezdődően azonban évről-évre egyre csökkent az itt élők száma, jelenleg a beköltözött romák hatására lassú emelkedés tapasztalható, azonban az általános közvélekedés szerint a magyar lakosság az időskorúak halálával véglegesen eltűnik, mivel évek óta egyetlen család sem költözött be, illetve kizárólag roma kisgyermekek születtek.

A faluba érkezve szinte pillanatok alatt nyomasztó lehangoltság lett úrrá rajtunk. A lepusztult, omladozó házak, a néptelen utcák, a látható és kézzel fogható nyomor ellenére azonban a helyi önkormányzat dolgozói barátsággal és szeretettel fogadták a 4 fős kutatócsoportunkat és lehetőségeikhez mérten mindent megtettek, hogy jól és biztonságban érezzük magunkat, nyugodt körülmények között végezzük a feladatunkat. A gyönyörű állapotban megőrzött református-, illetve görög katolikus templomokban az alacsony számú, 4-5 fős rendszeresen templomba látogató idős közösség számára minden vasárnap megtartják az Istentiszteletet. A falu központot, illetve a templomok környezetét a közmunkások példás rendben tartják. Helyben a közmunkaprogram kivételével semmilyen munkalehetőség nem található, de a község 30 km-es környezetében sincs nagyobb számú munkavállalót foglalkoztató vállalkozás. Ennek köszönhetően a foglalkoztatottság rendkívül alacsony, a környező települések sem lennének képesek nagyobb számú munkaerőt befogadni, azonban a néprajzkutatás során kérdőívet kitöltők egységes véleménye alapján nincs is igény erre. A lakosság a közmunkából befolyt összegre berendezkedett.

A kutatásban önkéntesen résztvevők általános véleménye alapján a szubjektív biztonságérzet fogalma számukra szinte teljesen ismeretlen. Kertjeikben a növénytermesztést és állattenyésztést ellehetetlenítik a kis értékű, de rendszeres lopások. Egy meglátogatott asszony a szobájában tartotta és nevelte a csirkéit, mivel ha nem tenné, akkor másnapra már ennyi értéke sem maradna. Meglepő és egyben megható volt hallgatni annak az idős férfinek az élettörténetét, aki az egyik a két még életben lévő helyi magyar lakosból. Az özvegyember évek óta nem találkozott a vele szemben, 50 méterre lakó barátjával, mivel egyikük sem meri elhagyni a biztonságot jelentő hajlékát.

Az alpolgármester Úr személyében a faluért tenni akaró, lehetőségeihez mérten mindent megtevő embert ismertünk meg. Vendégszeretet sugárzott róla, mely a két napban végig kísért minket, viszont helyi értéket, sajátos népi kultúrát, hagyományos eszközökkel alkotó kézművest, művészt felkutatni egészen a második nap végéig nem sikerült. Mikor már azt hittük komolyabb eredmények nélkül kényszerülünk távozni Lácacsékéről, akkor tettünk látogatást az utolsó interjú alanyunknál, egy hetvenes évei végén járó asszonynál, aki szeretettel, valamint az általa készített szőttesekkel, illetve a múlt évszázad közepéből származó fényképekkel fogadott minket. A fényképek, valamint az élőszó tanúbizonyságot tett arról, hogy Lácacséke és lakói korábban számos helyi értékkel bírtak, azonban azok a hagyományőrző és gyakorló helyiekkel együtt sajnos a feledés homályába vesztek."

/Pliska Virág, Polák Attila/

 

Gratulálok az eredményes munkátokhoz!